Üdvözletem, mindenkinek, aki az Internet eme csodásan csillogó porfészkébe próbál eljutni. Hosszú idő után újra egy épp aktuális érzelemhalmaz miatt írok blogot.
A helyzet az, hogy egyszerűen nem hatásos az önkritikám. Beleszoktam egy olyan fajta követelőzésbe, hogy ebből jogosan csak rosszul kerülhetek ki. Azt azonban egyszerűen nem tudom megvalósítani, hogy elkerüljem azt a végzetet, ami eddig egyáltalán nem pozitív. Namármost az életem egyik legfontosabb részletéről van szó. Az ölembe hullott az, amiről régóta csak álmodtam. Ez az álom pedig kezd szertefoszlani. Nem, nem az álommal van baj, bár ott is vannak változások. Bennem van a nagyobb gebasz. Csak nem látom, hogy mi a gáz. Vagyis látom, de képtelen vagyok megváltozni elég gyorsan, hogy itt ne történjen valami végzetes... Félek, nagyon félek most...
Az viszont igaz, hogy nem esik jól, ha úgy érzem, eltolnak az emberek maguktól. Voltam sokat, sok évig kitaszított érzéssel a szívemben, és nagyon nem jó érzés. Lehet én felnagyítom ,de ez olyan érzékeny pontom, hogy nehéz. Minél jobban szeretek valakit, annál rosszabb, annál érzékenyebb vagyok minden finomabbra. Tudom, hogy ez helytelen, de a tetemes hibalástámra már ugyan belefér...:S Egy élet az egy tizedére sem lenne elég, annyi hibát kéne helyrehozzak. Az egyik ilyen a sajnáltatás, szóval befejezem.
Összegzésként annyi elég, hogy félek valamitől, ami Damoklész kardjaként lóg felettem, és még nem erősítettek meg abban, hogy nem fog a fejemre zuhanni...
