Vannak emberek, akiknek túl sok a vesztenivalójuk. Álmaikba kapaszkodnak remélve, hogy átrepülik vele a szakadékot. A pozitívok azt mondják, ha elég erősen kapaszkodsz vágyaidba, akkor bárhova elszállhatsz. A pesszimisták szerint az álmok csak múló foszlányok. A buddhizmus szerint a vágyakozás nem jó dolog. Szerintem az álmok eszközök, mentsvárak. Hány emberről tudunk, aki álomvilágban él? Valójában jóval többen vannak, mint amennyit nyilvánvalónak tekintünk. Szinte mindenki a saját világát építi. Van, aki verejtékkel, mások ügyességgel, míg egy harmadik csoport szerencsével. A módszer mindegy, hiszen a végcél ugyanaz. Úgy élni, ahogy azt mi szeretnénk. Vannak, akik szerint egy tökéletes ház a végcél, mások lelki téren szeretnék elérni a boldog megelégedettséget. Ez utóbbi csoport egy kiválasztottja lesz a mai téma. Lényegtelen, hogy kiről van szó, mert nincs egyedül ezzel.
A globális közösség kialakulásával egyetemben egy globális tudáshalmaz is kezd létrejönni. Az ember a világ minden tájáról ismerhet meg egy másik embert, hogy aztán jó esetben tudjon neki segíteni egy-egy probléma megoldásában. Természetesen lehet közös örömük is, de az kevesebb szót igényel, hiszen azt egyszerűen értékelni kell, és soha el nem feledni. A problémák azonban megoldásért kiáltanak.
A kiválasztottunk cseppet sem átlagos humanoid lény, kerüli is a sémákat, a vezethetőséget. Érző, boldog ember szeretne lenni, de soha nem sikerül neki maradéktalanul. Nem istenség, épp ellenkezőleg: rendkívül sok hibája van. Egy nagy vágya van: érezni, hogy azok között élhet, akiket nagyon szeret. Biztonságban, békében.
Jönnek ugye ilyenkor a szerelmek, az igaz barátok, a jó ismerősök. Összetartanak jóban-rosszban, kerülik a számukra kevésbé szívlelt egyéneket, és keresik a hozzájuk hasonlókat. Ez a harmónia azonban törékeny egyensúly. Barátok hagyhatják el, szerelmek érnek véget... vagy el sem kezdődnek.
Manapság csak úgy zúdul ránk az információ, amelyek közt rendre felbukkannak a kongó vészharang hangfoszlányai. "Elvesznek a barátok, az emberi kapcsolatok tönkremennek!" Ez nem igaz. Mi rontjuk el őket. Mi, akik nem válaszolunk, akik nem érdeklődünk, akik nem törődünk. Mi, akiknek "fontosabb" dolog jár az agyában, pedig nincs fontosabb dolog. Mi, akik egyszeri segítség után már futunk, mert szégyelljük, hogy segítségre szorulunk. Pedig igazából csak félünk, nehogy vissza kelljen adnunk mindent, amit kaptunk egy későbbi időpillanatban. A természet viszont nem kegyelmez: ahogyan a kémiai elemek, atomok is ciklikusságot mutatnak, úgy az érzelmek is ezt az utat járják be. Félünk a segítség visszaadásától. Oké, már ki is húzhatjuk azt a barátot a listáról. Hogy ez nem így van? De. Lehet, hogy eltelik a két esemény közt néhány nap, hónap, év, de úgyis visszakapjuk. Az igazi emberektől is visszakapjuk, de akkor tudjuk, igaza van, és bocsánatot ad nekünk. Ez az élet rendje. Baj akkor van, ha a megbántás utáni fázisok közül kimarad egy vagy több elem.
Vannak helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk. Szerintem ez a legnagyobb kínzás, amit ember érezhet. Akármit akarhatunk, a dolgok kimenetelét nem befolyásolhatjuk. Nagy szomorúságok, dühös pillanatok okozója a tehetetlenség. Sok szakítás, viszonzatlan szerelem eredményez tehetetlenséget. Talán utóbbi a nagyobb szenvedés, hiszen itt mindig van egy mókuskerék, amit képes az ember hajtani, de kitörni belőle önerőből már nem tud. Nem azért, mert nincs hozzá képesség: nem engedik neki. Hiába fut teli tüdőből, lelkesedésből, már a szíve is viszi tovább... még tovább... hihetetlen távolságot tett már meg, mégis ugyanott van, ahol elindult. Talán halványan észreveszi, hogy csak körbe jár, de a szemei előtt a haladás lebeg. A cél, mely lebeg, de mindig kitáncol. Azt hihetnénk, hogy elérhetetlen, hiszen a délibábot sem lehet megfogni. Ez azonban nem így van: a szivárvány is megfogható. Hiába lök vissza minket százszor is az, aki fel is emelhetne, 101. alkalommal már nem lesz ereje hozzá. Önmaga is elkezd zuhanni a mélységbe, ahol mi vagyunk. A választás nehéznek tűnik: ott a bosszú édes íze, hogy láthatjuk kétségbeesetten rohanni azt, aki eddig minket kényszerített körökre. Ez a könnyebb és csábítóbb lehetőség. A nehezebb megoldás az, hogy aláállunk, gyengéden elkapjuk, és magunkkal együtt visszük tovább a cél felé. A cél, amely nem lebeg többé, és már mi sem csak körbe-körbe futunk....
A kiválasztottaknak üzenem: akkor is kapd el azt, akit szeretsz, ha ő már százszor nézte el végig az elesésed. Ha ezt nem teszed, őt csak egyszer látod majd a földön fekve, míg magadat ugyanúgy százszor, és az Élet csak a Replay gombot fogja nyomogatni...
