Most önkritikai rovatot tartok. Elég nagy port kavart az előző bejegyzés, és ezen elgondolkodva rájöttem, hogy a szépen felépített világ, vagy akármi, amiben élek, bizony itt-ott lyukas. Ezért úgy gondolom, most előveszem negatívumaimat, mert néha azt is kell. Nem vagyok szomorú, hogy hibázok, de tanulni akarok belőle. Felvállalom, hogy elszaladt velem a ló. Érzem, hogy van benne erő, hogy írjak most tovább, de nem tudok. Annyi biztos, sikerült megbántanom egy olyan embert, aki jelenleg a legfontosabb. Azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy szép lassan a fontossági sorrendnek fordulnia kell, mint ami volt évekkel ezelőtt. Ezért is bánt annyira a dolog. Azt hittem én ezzel nem bántok senkit. Aztán mégis sikerült. Egyetlenem, hidd el, hogy nem egy mondat dönti el az érzéseim! Jól tudom, hogy most ez a szöveg Téged nem változtat meg semmiben, mert ismerlek. Nem kell, hogy nekem alanyi jogon minden hibám elnézd. Nem is baj, néha kell ilyen dolog is. Remélem a jövőben még több jót és értékeset tudok Neked adni, és a Te nézeteid sem csorbulnak igazán. Nem kérek bocsánatot, mert az most nem ide tartozik. Megteszem, amikor alkalmas lesz, illetve megtettem már egy részét, de élőben az igazi.
További szép estét blogosok...
