Éld az életed

Tegnap egy csúnya veszekedésben volt részem részt venni. Valahogy sikerült lecsillapodnunk, de úgy érzem talán megint én voltam, aki lent maradt a padlón. Sokat gondolkodtam már akkoris, és teszem azóta is, hogy mi volt ennek az oka. Túl szabadon gondolkodom, talán túl sokat kérek, de úgy gondolom a törődés, az odafigyelés, a megértés több, mint az önzés és a makacs akaratosság. Nem tartom rossznak a tegnapi vitapartneremet, mert nem az, sőt igen értékes és fontos személy. Azonban világosan kell látni, hogy van, amikor a másik olyan helyzetbe kerül, amikor őt kell segíteni. Ez sajnos néha az önfeláldozás nevű súlyos és igen nemes tettet igényli. Nem vagyok telhetetlen, sőt szeretem magam a más hasznára fordítani, de úgy érzem, hogy néha az én hasznomra is legyen valami. Nem hiszem, hogy a panaszkodás és a totálmayerek példaként mutogatása a megoldás. Ettől csak rosszabbul éreztem tegnap is magam. Van, amikor a haragnak és a keserűségnek véget kell vetni, mert már nem ráébreszt dolgokra, hanem vagdalkozik, hengerel és gázol. Szívet, lelket, önbizalmat és mindent, ami az útjába kerül. Eközben pedig becsukja a szemét, fülét, és nem látja és nem hallja, hogy már segítségért kiáltok, holott megtehetném, hogy keményen, erőszakosan, menthetetlenül visszavágok. Mert érzem, hogy meg tudom tenni, csak az nem én lennék. Tudatalatt könyörtelenül érzi, hogy egyszerűen képtelen vagyok haragudni az emberekre, és ezt ki is használja. Pedig én ezért csak annyit kérek, hogy vegye észre azt, mikor kell abbahagynia a támadást, és ellátni a sebesültet. Mert én ezt teszem vele, de tegnap csak újult erővel vágta belém a tőrt. Kértem szépen, s megint feláldoztam Érte valamit, s az is csak ott tart, hogy épp elég. Pedig az is majdnem (!) olyan fontos, mint Ő. Tegnap egy nagy vár omlott össze bennem. Ezt még szép lassan felépítem, de még egy támadást nem bír ki. Egyszerűen már nem lehet felépíteni. Van ,amit már nem lehet bírni. A Jó is csak egyszer győzi le a Rosszat és a Rossz is csak egyszer sebzi félholttá a Jót. Én már kétszer haltam meg félig. Harmadjára a szívem kihűl, és mélyen fog feküdni egy sötét erdő susogó lombjai alatt, amíg egy szép napon fel nem tud támadni, hogy újult erővel éljen. Addig viszont vihar lesz és boszorkánytánc. Csattogó villámok szórják majd haragos szikráikat és hangos robbanások rázzák meg az éjszaka csendjét. De megvan az esély, hogy felépüljön a vár, de ehhez tiszta idő kell, amihez én már elfújtam felhőim, de Ő még nem. Lehet én kérem, hogy nagyon változzon meg, de ezt kérem már több hónapja, ha igazán mérlegelünk. Jobb lenne, ha rájönne, hogy enélkül nekem nem kényelmes az élet, csak rövidtávon, amikor mindkettőnk türelmesebb. De néha nekem is kell valami, amiből energiát merítek, mert a semmiből csak az Úr tud teremteni, én nem.