Azt hiszem ilyen címen még nem volt blogposzt. Mindegy, úgysem arról fog szólni, de hisz tudja az, aki végigolvasta ezeket. Bár azt hiszem, hogy ilyen nem nagyon van. :) Hát nah, majd a NASA hátha... :D
Az az igazság, hogy semmi indokom nincs ide írni. Egyszerűen csak nincs más, ahova írhatnék, aki most itt lenne, és meghallgatna.
Pedig beszélek épp olyannal, akit eddig érdekeltem. Már Őt sem. Naggyon fasza. Főleg az, hogy igazából Ő tényleg olyan volt, akiről sokat meséltem itt is, de az életben is nagyon bírtam. Lehet, hogy én vagyok túlzottan rugalmatlan, de én az ilyen barátokat szeretem nagyon közel tudni, és nem hébe-hóba megtudni róla 2 mondatot, ami után visszakérdezés nélkül elköszönünk. Ez van, ezt kell szeretni. Csak szar érzés.
Nem tudom, valahogy muszáj volt ide írnom, de nem tudom megfogalmazni. Minden kezd bedőlni, amit eddig biztosnak hittem. Nem mondom, hogy állandóan ez van, de valahogy tudat alatt, néha néha felbukkanva mégis csak ez megy. Talán valahol belül magányos farkas vagyok. Kezdem úgy érezni, hogy más emberek egyszerűen nem hozzám valók. Pedig nagyon igyekszem, de eddig nagyon kevés olyan emberi kapcsolatom volt, ami ne dőlt volna be valamennyi időre legalább. Ha nem örökre... :S Pedig most van olyan, amit nem szeretnék elrontani. Remélem nem következik be, mert akkor nagyon, de nagyon rossz lesz.
Valahogy ez a blog átment ilyen depressziós írások gyűjtőhelyévé. :S De ez is olyan, mint az első téma. Ez van. Nem örülök neki, de nem tudok mit tenni. Ha van kivel átbeszélni, akkor nem írok ide. Ez valahol nagy baj, de nem ígérek semmit. Nekem sem tartják be, amit megígérnek. Nem gondolok konkrét dolgokra, de általánosságban megfigyelhető ez.
Búcsúzom a mai nap szólásával:
Ez van...
