Sorry sir, i'm afraid i'm not. I feel I'm lonely in the world. Not in every aspect, but lonely. Állok egy nagy téren, és oly sok ember van körülöttem, mégsincs helyem. Abból a sok emberből ritka az, aki észrevesz. Bár ők nagyon nemesek, mégsem tudják mindig elüldözni ezt az érzést. Tele vagyok véve hatalmaskodókkal, labilisokkal, érdemtelenül fényezettekkel, bálványimádókkal, közönyösekkel, törtetőkkel... Biztos jó ez? Miért oly ritka jó szó? Miért kell butulni? Miért jó nekünk szenvedni? Miért akarunk pusztulást? Miért akarunk mások lenni, mint akik vagyunk? Miért döntjük romba azt, amiért annyui éven át harcoltunk, dolgoztunk, áldoztunk? Miért érezzük különbnek magunkat mindenkinél? Kik vagyunk mi? Hogy képzelhetjük, hogy jogunk van a másik felett állónak érezni magunkat? Nem értem az embereket. Egyáltalán az embernek ez a célja?
...
Elmesélek egy történetet:
Élt egyszer egy ember. Lassan felnőve azt hitte joga van emberek felett ítélkezni. Azt hitte, hogy a háború jó. Ő, aki sosem élt át háborút. Aki hitte, hogy néptömegeket kell kiírtani. Hogy ez jó. Hogy ez a nemes, hogy meg kell változtatni egy országot azzal, hogy pusztít, hogy önkényeskedő, hogy hatalmaskodó. Ez az ember ma is él, itt él, köztünk él, és támogatója is van. Hirdeti, hogy kik és mik a veszélyesek.
Kérdem, ki is a veszélyes?
"Mindig az akar háborút, aki nem élte még át." - tartja a mondás.
Miért akarnak háborút ilyen alapon? Mivan, ha ő hal meg? Elszámolhat e majd fent? Miért kellett idáig fajulni? Több ezer év egymás mellett élés után készülni az újabb pusztulásra? Hát nem tanul az elődei hibájából?
"hol van már a tavalyi hó!" Hol van már az, amikor a háborúban is volt erkölcsösség? Hogy a cél a győzelem volt és nem a sárba tiprás? Amikor számítottak az erények?
Tudatlanok vagyunk és leszünk is, ha nem változtatunk. Az intelligencia nem tesz jobb emberré. Az a szívben van. Lehetsz hideg tudós, és egy kegyetlen. Nem a tudásunktól lesz jobb a világ, hanem a szívünktől! Ne tegyünk midnent tönkre azért, hogy bebizonyítsuk, hogy ki nyer? Mikor a két utolsó ember egy teljesen puszta föld közepén volt állni, és szét fog nézni, hogy milyen kopár itt minden, már késő lesz! Vagy tényleg ezért élünk? Hogy megrendezzük a pusztulásunk? Nem hiszem, hogy erre hivattunk! Ne engedjük, hogy ezek az emberek a pusztulásba vigyenek minket! Ne nyúlj erőszakhoz, hacsak nagyon muszáj ,de akadályozd meg ezeket a kártékonyokat!
Radnóti Miklós: Töredék ======================== Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrü méregoldat. ....................................... Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. ................................. 1944. majus 19
